2012. május 18., péntek

Olvastad már?

Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok


A mai háborúkat idegileg szétroncsolt, AK-47-esekkel felszerelkezett kábítószerfüggő gyerekekkel vívják. Világszerte háromszázezerre teszik a gyerekkatonák számát. Ishmael Beah egy volt közülük. Megélte a poklot, és túl is élte azt.
Tizenkét évesen a lázadók elől hosszú hónapokig menekült az erőszaktól a felismerhetetlenségig torzult vidékeken. Tizenhárom évesen a kormányhadsereg besorozta, és az egyébként finomlelkületű Ishmael rájött, hogy kepes akár gyilkolni is. Tizenhat évesen az UNICEF eltávolította a harcoktól, és megtanulta, hogyan bocsásson meg önmagának, hogyan viselkedjen újra emberként, és végül, hogyan kezdjen új életet. Ez a különleges és megigéző beszámoló egy őszinte irodalmi alkotás, amely immár a világ húsz nyelvén több millió olvasóhoz jutott el.

Nagyon megdöbbentő, hogy mindez megtörténhet a XX.-XXI. században. Szegény gyerekek mi mindent kellett átéljenek. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges mindezt megélni, átélni, túlélni, feldolgozni és egyáltalán, hogyan lehet utána új életet kezdeni. Ahogy a könyvből ki is derül mindez egyáltalán nem könnyű és egészen biztos, hogy egyedül, segítség nélkül nem is megvalósítható. Nagyon örülök és hálás vagyok azért, hogy nekünk vagy a gyerekeinknek fogalmunk sincs róla, hogy milyen szörnyűségekkel jár egy háború. Megrázó élmény volt ezt a könyvet olvasni, szembesülni mindazzal a kegyetlenséggel, ami egy „másik világban” , nem túl messze tőlünk, a mindennapi élet és a túlélés része. A Washington Post ajánlása, amely szerint, „egy könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia” , azért helytálló, mert szerintem mindannyiunknak tudni kell róla, hogy mi történik a világban.

 "Az iskolatársaim megsejtették, hogy nem mondtam el nekik mindent az életemről.
– Miért hagytad el Sierra Leonét?
– A háború miatt.
– Te magad is tanúja voltál a harcoknak?
– Ott mindenki az.
– Úgy érted, te is láttál fegyveres lövöldöző embereket?
– Igen, szüntelenül.
– Az durva.
– Valamikor nem beszélnél nekünk róla?
– De, valamikor."

  
"Eldobtuk a banánt, és futásnak eredtünk, nehogy a nyílt terepen meglássanak. Sűrű füst szállt fel a falu felől. Szélein lángcsóvák csapkodták a levegőt.
A közeli bozótosban húztuk meg magunkat, és hallgattuk a puskaropogást, meg a férfiak, nők és gyerekek sikolyát. A gyerekek ordítoztak, miközben a férfiak üvöltése a nők sikoltozását elnyomva hatolt át az erdőn. Végül a puskalövések elhallgattak, és a környék csendbe borult, mintha hallgatózna."

105. o.
  
"Osztagom egyben a családom is volt, puskám a védelmezőm és eltartóm, és egyetlen törvényt ismertem: ölj vagy megölnek. Gondolataim nem szárnyaltak ennél sokkal messzebbre. Több mint két éven keresztül harcoltunk, és a gyilkolás jelen volt a mindennapjainkban. Nem éreztem szánalmat. Gyermekkorom észrevétlenül elszállt, és a szívem megkeményedett."
140.o.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése