Nemes Nagy Ágnes
Ma pontosan 99 éve született a kiváló Kossuth-díjas költőnő.
Nemes Nagy Ágnes (Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéíró, pedagógus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja; Lengyel Balázs műkritikus első felesége.Budapesten született 1922. január 3-án. Mindvégig eredeti nevén publikált. Budapesten élt. 1939-ben a Baár–Madas Református Leánylíceumban kitüntetéssel érettségizett. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakos hallgatója lett, s itt szerzett diplomát 1944-ben. Egyetemi éveiben munkakapcsolatba került Szerb Antallal és Halász Gáborral. Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete 1946-ban jelent meg. 1946-ban lépett be a Magyar Írószövetségbe, később tagja volt a Magyar PEN Clubnak is.
A szomj
| Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: |
| kimondhatatlan szomj gyötör utánad. |
| – Ha húsevő növény lehetne testem, |
| belémszívódnál, illatomba esten. |
| Enyém lehetne langyos, barna bőröd, |
| kényes kezed, amivel magad őrzöd, |
| s mely minden omló végső pillanatban |
| elmondja: mégis, önmagam maradtam. |
| Enyém karod, karom fölé hajolva, |
| enyém hajad villó, fekete tolla, |
| mely mint a szárny suhan, suhan velem, |
| hintázó tájon, fénylőn, végtelen. |
| Magamba innám olvadó husod, |
| mely sűrű, s édes, mint a trópusok, |
| és illatod borzongató varázsát, |
| mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. |
| És mind magamba lenge lelkedet |
| (fejed fölött, mint lampion lebeg), |
| magamba mind, mohón, elégitetlen, |
| ha húsevő virág lehetne testem. |
| – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. |
Szeretsz, szeretlek. Mily rem
Mesterségemhez Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben, mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan, s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát, hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó, a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét – erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen, ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése